Tündérmese.  Molnár Géza, 2009/12/31 10:38

A Bodrogköz termékeny síkságát egykoron öt folyó éltette. Akkoriban tündérkert volt e vidék, tele élettel, s persze tündérekkel, sárkányokkal… S tulajdonképpen itt volna mindez ma is körülöttünk, csak épp érzékelni nem tudjuk. A ma embere nem lát sem előre, sem hátra. Elvesztette már minden kapcsolatát a világgal. Nem látja, nem érzi sem a tündéreket, sem az angyalokat, de az ördögöket, lidérceket, sárkányokat, démonokat sem. Holott együtt él velük.   Ezek a lények úgy foglalnak helyet az ember és a természet közti kapcsolatot lehetővé tevő és fenntartó mítoszokban, mint az egyes élőlények künn a nagyvilágban. A mítoszok nem világ-magyarázatok. Kevesebbek is, többek is annál. A mítosz az embert egyfelől összeköti az ősök világával, folytonosságot, biztonságot jelent, másfelől pedig összeköti a teremtett világgal, másképpen szólva összeköti múltjával és jelenével, ezáltal meghatározza jövőjét. Akinek nincs múltja, nincs jelene, annak jövője sem lehet. Az ősök útjára visszatalálni, újra felfedezni mítoszainkat nem álmodozás, ellenkezőleg: fennmaradásunk, unokáink léte függ tőle. A mítosz nem egyszerűen segíti a világban való tájékozódásunkat. Olyasmit ad, amit a tudomány, a technika sohasem: midőn megszemélyesíti a körülöttünk lévő világ természetes rendszereit, minden ember számára kézzelfoghatóvá teszi azt, amit a kései utódok rendszerműködésnek neveznek, másfelől – s itt talán ez a lényeg – tudatosítják az emberben: vannak társai a teremtésben, olyan társak, akikkel együtt kell működnie. A folyó tündére maga a folyó. A Tisza eredetmondája, az öt folyó tündérmeséje elmondható oly nyelven is, amiből a ma geográfusai, ökológusai, filozófusai, s talán – ha eleget ültek az iskolapadban – hétköznapi emberei is értenek, vagy ha nem is értenek, de elfogadnak. Ami e nyelven közvetíthetetlen a számukra, a tudat, hogy az ember s a teremtett világ ugyanazon Isteni Ige különböző megnyilvánulása csupán. A tudat, hogy felelősek vagyunk a világért, hogy nem használhatjuk szabadon a földet. Az öt folyó nem a miénk, ahogy az öt folyó ártere sem. Nem emelhetünk gátakat a víz partján. Nem törhetjük fel szabadon és vég nélkül a földeket. Nem rendelkezünk sem velük, sem a rajta élőkkel. Az ember nem birtokosa, hanem gazdája a tájnak. Együtt él vele. Ha a táj pusztul, leépül – lakjon bár üvegpalotában, elefántcsont-toronyban, vele pusztul, sorvad az ember is. Amikor az ember elfordult a tündérektől, s a gazdaszereptől, s nem kis részben a tündérektől, sárkányoktól, démonoktól, bukott angyaloktól ellesett tudást használva sajátjaként kezdett rendelkezni a földdel, a folyókkal, s mindazzal, ami e tájon él, önmagát ítélte lassú kínhalálra. Az apák vétkeiért a fiak bűnhődnek, hetedíziglen – mondja az írás, de kevesen értik a benne rejlő bölcsességet. Pedig kinyílhatna végre a szemünk. Egykor valóban hét nemzedéknek kellett követnie egymást, hogy az elkövetett hibák visszaüssenek. De az idő felgyorsult. A ma embere a hetedeik fiú hetedik fiaként közvetlenül fizet atyái bűnéért, s gyermekeinek már az egész emberiség, a múlt s a jelen elkövetett hibáiért kell egy emberként helytállnia. A tudósok éghajlatváltozásról, globális felmelegedésről beszélnek. Próbálnak felkészülni a változásokra, számítgatják, mit hoz a holnap. A jövőt azonban nem látják, mert nem értik a múltat. Nem tudják, amit az öt folyó népe pontosan tudott, s tudtak a tündérek is, ami ma történik velünk, nem tőlünk független, de abban az értelemben, ahogy a tudósok vélik, okozói sem vagyunk. A világ megváltozik körülöttünk, visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül. Azért változik meg, mert az ember balgán és oktalanul elhasználta, felélte létalapjait. Kimeríthetetlen külső adottságként tételezte mindazt, amit az öt folyó, az erdők, a mezők, a rétek tündérei hoztak létre atyáikkal együttműködve. Mára kifogytunk ebből az örökségből. Az öt folyóból kettő végérvényesen eltűnt, a maradék három megnyomorítva, ellenséggé degradálva sínylődik a gátak között, s a partjai mentén lakó emberek arról is elfeledkeztek már, hogy élővízzel, s nem holt anyaggal van dolguk. Az erdők csak halványan emlékeztetnek egykori önmagukra. Tündéreik nem találják a helyüket a térben, időben, s fajban is egynemű állományokban. A ma erdésze azt mondja: erdeink nem önfenntartóak, rászorulnak az emberi gondoskodásra, telepítésre, gyérítésre, véghasználatra. Apáik ezt egyszerűbben fogalmazták volna meg. Aki maga újítja meg önmagát, őrzi saját arculatát, az él, miként élt a folyó és élt az erdő is, és együtt élt vele az öt folyó népe. Az erdő, ami ma képtelen megújulni, képtelen őrizni arcát, ami rászorul a telepítésre, gyérítésre, már nem él. Az ember, aki minderre rászorította, nem gazdálkodik vele, nem gazdája már, gyilkosa, hóhéra csupán. A mítosz mindezt kegyetlen őszinteséggel vágja az arcunkba. Úgy tűnik a tudomány száraz ismerethalmaza nem elég nekünk ahhoz, hogy felfogjuk tetteink súlyát, hogy érzékeljük a környező világ, az élet lényegét, és csodáját. Ehhez szükségünk van valami másra is. Összeszedhetünk mi bármilyen tudást a folyóról, az erdőről, ahhoz, hogy megértsük létének lényegét, teljességét, meg kell személyesítenünk őket. Látnunk kell tündéreiket, szellemüket, tudnunk kell, ha másként is mint mi, de ők is éreznek, érzékelnek. Nem egyszerűen részesei a teremtésnek, de valamennyien folytatói, fenntartói is. A teremtett világ nélkülük szétesik. Ez az, amit ma éghajlatváltozásnak hívunk. S e változások nem először következnek be, tudhatjuk tehát, hogy mi fog történni. A főnix elég, hogy ujjá szülessen hamvaiból, ám e tűzben világunk is odavész, s csak az marad meg belőle, mely a főnix része maga is. Foto: Tóth László   Kapcsolódó linkek Magyarok Szövetsége a társ. önszerveződés lapja 8.szám